Titok

Titok: az ismert és ismeretlen közötti örök feszültség. Annak, aki ismeri, a titok hatalom, védelem, előny, biztosíték. Aki nem ismeri, annak folytonos vágy a megismerésre, remény a megtalálásra, izgalom a kiderítésére, vagy éppen a féltékenység, bizalmatlanság, kiszolgáltatottság és félelem forrása. Titkot tartani erény, vagy hazugság? Van-e jogunk a titkainkhoz? Megismerhetjük, vagy felfedhetjük-e másokét? Mit mondanak el rólunk a titkaink? Minden titoknak ki kell derülnie? Lehet-e, kell-e titkok nélkül élni? Megannyi rejtély lengi körül a titkot. Talán éppen azért, mert a titok önmagában csak egy forma, amit sokféle tartalommal tölthetünk meg. A titok maga a láda, a páncélszekrény, a levél, amit bezárunk, lezárunk. A kérdésekre a válasz pedig attól függ, mit rejtünk el általa. A márciusi poszt-sorozatban az Énerőmű a titok rejtelmeinek feltárására tesz kísérletet.        

Titok – Szabadságunk alapja

Mindenkinek van olyan titka, amihez joga van, ami felett saját maga rendelkezik. Olyan magánjellegű titkaink ezek, amelyek személyiségünket alkotják. Az ilyen titkaink adják szabadságunk alapját. Ha eldönthetjük, hogy ezekből a titkokból mit, kivel és mikor osztunk meg, vagyis megszabhatjuk, hogy mások mit tudnak rólunk, akkor szabadok vagyunk. És ha mások jogát ugyanerre tiszteletben tartjuk, akkor a társadalom is szabad, amiben élünk. Az ilyen titkainkat még a hozzánk legközelebb állók előtt is jogunk van megtartani. Vagy azért, mert meg kell védenünk önmagunkat, és a titkunk felfedésével kiszolgáltatottá, sebezhetővé válnánk. Vagy egyszerűen azért, mert ahhoz a másiknak nincsen semmi köze. Még a legnagyobb szerelem, a legbensőségesebb szülő-gyermek viszony sem kíván meg, vagy bír el minden személyes titkot. A személyes titkaink szükségesek az énünk határainak megszabásához. Ez az a határvonal, ami elválasztja a külvilágot a belsőtől. Enélkül feloldódnánk valaki másban, vagy feladnánk önmagunkat valaki más kedvéért. 

Titok és hazugság

Törvényszerű-e, hogy a titkoknak ki kell derülniük? Ha van olyan titok, ami felett jogunk van rendelkezni, vagyis eldönteni, hogy kivel, mikor és hogyan osztjuk meg, de olyan is, amivel másnak ártunk, akkor van jó titok és rossz titok? Csak a rossz titkoknak kell kiderülniük, vagy a jóknak is, különben egy bizonyos idő után azok is rossz titkokká válnak? A titkolózást erkölcsi szempontból sokan őszintétlenségnek tartják, vagy egyenesen hazugságnak, a hazugság pedig bűn. Egy titok önmagában még nem feltétlenül az. Mikor válik egy titok bűnné? Bűncselekményt eltitkolni természetesen bűn. És minden olyan dolgot is, ami törvénybe nem ütközik ugyan, de amivel másnak ártottunk. Ezek azok a sötét, vagy „rossz” titkok, melyek visszatarthatatlan energiával törnek a felszín felé, addig küzdve, amíg végül ki nem derülnek. Ezeket a rossz titkokat csak elnyomni lehet ideig-óráig, talán évekig, de az ellenállás csak még nagyobb ellenállásra sarkallja azokat, és ha nem itt és így, akkor máshol más formában, de megtalálják az útjukat a felfedésre. A sötét titkokat minél erősebben akarjuk lenyomni, annál nagyobb pusztítást végezve, önmagukat megbosszulva törnek utat a felszínre. Ugyanígy működnek továbbá azok a sötét titkaink is, amiket nem mások, hanem önmagunk előtt próbálunk meg eltitkolni. De talán minden – mind a jó, mind a rossz – titoknak van érvényességi ideje. Egy meghatározott időtartam, amíg az adott titok káros következmények nélkül megtartható. A titokkal is úgy van, hogy nincs csak fekete vagy fehér. Erkölcsi megítélése attól függ, hogy kit és mit szolgál, illetve kinek és minek árt. A titok önmagában nem hazugság, de azzá válhat a kezünkben, ha helytelenül kezeljük. 

 

A legszomorúbb titok

Titok és titok között is van különbség. Vannak olyanok, melyeket másoknak nem mondunk, és olyanok, amiket önmagunk elől is rejtegetni próbálunk. Az előbbi talán könnyebb, mint az utóbbi. Magántitkaink, melyek személyiségünkről szólnak – kit szeretünk, mit szeretünk, mitől félünk, mit szégyellünk stb. – egyfelől önvédelmünket szolgálják azáltal, hogy elhatárolnak bennünket másoktól. Másfelől azonban össze is kapcsolhatnak bennünket másokkal. Megosztani egy-egy titkunkat egy baráttal, a szerelmünkkel, testvérünkkel örömet okoz. Hiszen ezzel azt fejezzük ki, hogy megbízunk a másikban, közelebb engedjük őt magunkhoz, és közel kerülni valakihez nagyon jó. Úgy van rendjén, hogy azokhoz az emberekhez vágyunk a legközelebb kerülni, akikkel vérségi kötelék kapcsol össze. Elemi igényünk, hogy a legközelebbi családtagjainkhoz, szüleinkhez, testvéreinkhez közel legyünk. Ezt akkor érezzük, ha ezek az emberek igazán ismernek minket, és ezzel együtt el is fogadnak bennünket úgy, ahogyan vagyunk. Mi van akkor azonban, ha a legközelebbi családtagjaink előtt kell önmagunkról titkolóznunk? Ha éppen előttük nem vállalhatjuk fel önmagunkat teljes mértékben? Szerintem ez a legszomorúbb titok. Nem azt a hivatást szeretném űzni, amit a szüleim megálmodtak nekem? El akarok válni, mert tönkre tesz a kapcsolat, amiben élek, de a válás a mi családunkban nem lehet opció? Apám belehalna, ha megtudná, hogy kivel vagyok valójában együtt? Hogyan mondhatnám el anyámnak, hogy nem akarok gyereket? Ez hatalmas nyomás egy ember lelkén, és legtöbben inkább a család szeretetét választják feláldozva önmaguk elfogadását. Lehet, hogy nem is tudatosan, és ilyenkor ez a döntés az adott személy számára is titok marad. Annak, ha valaki ilyen módon titkolja el önmagát, súlyos következményei vannak. Először a lélek betegszik bele az öntagadásba, majd a testi betegségek is megjelennek. Úgy érzed, nem vagy boldog, elégedett az életeddel? Nem találod a helyed a munkában, otthon, az emberi kapcsolataidban? Sikeres vagy, de ezt egyáltalán nem tudod átérezni? „Rendesen” éled az életed, de egyáltalán nem élvezed? Érdemes utánajárni, hogy nem egy „szomorú titok” áll-e mindezek hátterében. A „legszomorúbb titkot” ugyanis fel lehet és fel kell oldani!