A pihenés joga

Rohanó világban élünk, ahol rohan az ember és rohan az idő. Az éttermek „gyorsak”, a randi „rapid”, a kávé „instant”, a telefon „mobil”, a net „hasít” és így tovább. Feszített tempóban élünk, egyre jobban és többet hajtunk, annyira, hogy már azt sem tudjuk, miért? Részt veszünk egy olyan versenyben, ahol már nem a verseny van értünk, hanem mi vagyunk a versenyért. Az előbbi esetben ugyanis a versenynek van célja, vagyis előre tudjuk, meddig tart, a célba érés után pedig véget ér és eredményhirdetés következik, ahol a győzteseket megjutalmazzák. Utóbbi esetben ezzel ellentétben a versenyszellem céltalanul és eredménytelenül rángatja a versenyzőket a végkimerülésig. Elhittük, hogy ha nem hajtunk, lemaradunk, és veszíteni fogunk. Felgyorsítottuk a világot, és mostanra a világ űz-hajt minket. Hogyan csináltuk? Úgy, hogy lemondtunk egy nagyon fontos jogunkról: a pihenés jogáról. A lassú ébredésekről, a nyugodt étkezésekről, a betegségek „kiheveréséről”, az édes semmit tevésekről, a céltalan bambulásról ki a fejünkből, a lustálkodásról, lazításról. Manapság a pihenés is legyen minimum aktív és interaktív (azonnal posztoljuk, tudassuk a világgal). Az a közmegegyezés, hogy a mozdulatlanság és a csend haszontalan. Haszontalan dolgokat pedig nem engedhetünk meg magunknak büntetlenül, hiszen az idő pénz. Valóban haszontalanok ezek a dolgok? Nem lehet, hogy a pihenés jogáról való lemondással valójában a szabadságunkról mondtunk le? Nem csak a munkahelyen nekünk járó szabadnapokról, amit soha nem veszünk ki, hanem a sok minden mástól és másra való szabadságról?    

Lustaság fél egészség

Nappal ébren vagyunk, éjjel aludnunk kell. Ha túl sokáig feszítünk egy izmot anélkül, hogy kilazítanánk, begörcsöl, majd begyullad. A stressz okozta készenléti állapotot sem bírja a végtelenségig elviselni a szervezetünk, mert lazítás és regenerálódás nélkül kimerülünk, megbetegszünk, vagy még rosszabb. Tehát a pihenés, alvás, lazítás, nyújtás, relaxáció, azaz a „lustaság” fiziológiai szükséglet egészségünk szempontjából. Az alvásmegvonás végzetes az idegrendszerrel bíró élőlények számára. Már a krónikus alváshiány is jelentős megbetegedéseket, fizikai és lelki tüneteket okoz: memória zavar, dekoncentráltság, a fájdalomtűrés határa lecsökken, cukorbetegség, immunrendszer legyengül, a kommunikációs képesség csökkenése, letargia, depresszió, végső soron hallucinációk. Az agyunknak akárcsak egy érzékeny számítógépnek szüksége van karbantartásra. Az agyunk irányítja többek között a testünk automatikus működtetéséért felelős vegetatív idegrendszert (szív, simaizmok, mirigyeket működtetése). A vegetatív idegrendszer a működés szempontjából két részre osztható, nevezetesen szimpatikus és paraszimpatikus részre. Veszélyhelyzetben – ami lehet egy közelgő fizikai behatás, vagy akár egy nehéz vizsga - a szimpatikus rész felel a szervezet mozgósításáért: kitágul a pupilla, kiszárad a száj, szaporább a légzés, emelkedik a vércukorszint, megfeszülnek az izmok, szaporábban ver a szív, és a vért a létfontosságú szervekhez, az izmokhoz és az agyba irányítja, éberebbé válik a tudat. A paraszimpatikus rész ezzel ellentétben, általánosságban szolgálja a szervezet életének mindennapos fenntartását. Feladata az energiatakarékosság és az energiaforrások feltöltése, az emésztés és a kiválasztás szabályozása. A szimpatikus résszel ezért éppen ellentétes hatást fejt ki: összeszűkül a pupilla, megindul a nyálelválasztás, lassul a szívverés, mélyül a légzés, fokozódnak a gyomor és bélmozgások, és több vér jut a zsigerekbe, megindul az emésztőnedvek termelése. Gondoljuk hát végig, hogy mit is teszünk magunkkal akkor, amikor az agyunktól megvonjuk a „karbantartási” lehetőséget, vagy ha a szervezetünk számára eredetileg a veszélyhelyzetekre – vagyis a kivételes helyzetekre – megalkotott működési módot alkalmazzuk a mindennapokban és tesszük általánossá? Kihasználjuk, kizsigereljük, sőt végső soron egyenesen megbetegítjük magunkat. Pedig a „lustaság” fél egészség, hiszen az a szervezet képes csak kiemelkedő teljesítményekre, amelynek van ideje a regenerálódására, az energiatartalékok újratöltésére.   

A remete

Nem csak a testünk fárad el, és igényel időről-időre pihenést, töltődést, hanem bizony a lelkünk is. A külvilág folyamatosan kihívásokkal, változásokkal bombáz bennünket, amiknek meg kell felelnünk, vagyis nekünk is folyamatosan változnunk, fejlődnünk kell. A változás pedig egy folyamat, aminek van eleje meg vége. Fejlődési szakaszokból tevődik össze. Ahogyan az életkorunkkal változik, fejlődik a testünk - ami biológiailag kódolt - a megélt tapasztalatainkkal, élményeinkkel együtt változik, fejlődik a lelkünk. Akkor érezzük a lelkünk fáradtságát, amikor egy fejlődési szakasz vége közeledik. A lelkünk ugyanis jelezni kezd, hogy az a működési mód, amit eddig alkalmaztunk, a továbbiakban már nem lesz elég, nem lesz jó, valami más kell. Például unatkozni kezdünk a munkahelyünkön, már nem vágyunk őszintén egy másik ember társaságára, vagy a korábbi hobbink többé már nem dob fel minket. Az új utat azonban még nem látjuk, mert a lelkünk kimerült a régiben, és újratöltődésre van szüksége ahhoz, hogy megtalálja az újat. Ekkor van szükség a remetére. A remete az az ősalak, aki elvonul a külvilágtól. A saját döntése, hogy magányba vonul hogy befelé fordulhasson. Visszahúzódik a csendbe, passzivitásba, nyugalomba. Kizárja a külvilágot, hogy a belső világával képes legyen kapcsolatba lépni. A tarot kártyán a remetét úgy ábrázolják, hogy egyik kezében egy bot van, amire rátekeredik egy kígyó, a másik kezében pedig egy lámpást tart. Ezek a szimbólumok jelzik, hogy a remete azért vonul a belső világába, hogy megtalálja és elkészítse önmaga számára a gyógyszert (kígyó), valamint megvilágosodjon a tekintetben, merre vezet tovább az útja (lámpás). Ismerjük fel, mikor van szükség az életünkben a remetére, és engedjük meg magunknak! Fáradt lelkünket pihentessük és gyógyítsuk meg, hogy fény derüljön arra, merre folytassuk utunkat!